egyetem

Történet arról, hogy merjünk nyugodtan “buták” lenni

azaz “Mi lett volna ha? Sose fogom megtudni…”

 

Tele van a közösségi média a tanévkezdéssel. Mondjuk szeptember elseje van, pillangófogdosással nehezen lehetne lájkokra vadászni, szóval szegény Süsü elvérezne ma is.

Nade. Emlékeim közt kotorászva felvillant, amikor béna kis elsőévesként lapítottam mintegy 300 másik hallgatóval az egyetem egyik illusztris előadótermében az egyik legillusztrisabb (van ilyen szó? Én nem tudom…) előadójának óráján. Mi nem voltunk annyira illusztrisak, szorongtunk a padokban, egymás füzetébe firkáltunk, hogy úgy tűnjön, jegyzetelünk. A Tanár Úr (így, nagybetűvel, nekem akkor a koliportás is A Portás volt) ugyanis kínos kérdésekkel próbálta (már akkor!) interaktívvá tenni az eszmefuttatást. Mi – mesterségünk címeréhez híven – mélyen hallgattunk.

Én konkrétan azért, mert láttam, hogy mozog a szája, de képtelen voltam dekódolni a hallottakat. Beletörődtem. Monoton zümmögés, még 90 percig. Jó. Ám egyszer csak… (itt a csavar fordul egyet).

Hirtelen elkezdtem érteni, amit mond. Egy újabb kérdést tett fel. Az agyam hátsó fertályában kigyulladt egy halvány jelzőfény: mintha én ezt már olvastam volna valahol… Nem tudom, kinek ismerős az a torokszorító érzés, hogy bakker, én ezt tudom, de hát a teremben jócskán ülnek a Tanár Úr által buktatott diákok is, szép számmal, hát ki vagyok én, hogy ezt a választ tudjam, sőt, szerintem a kérdést se értettem kristálytisztán, biztos, hogy totálisan le akarom magam égetni már szeptember elején? De…  a fenébe, hát én ezt akkor is tudom.

A tanár úr érezte a feszültséget a teremben. Csak úgy szikrázott a szeme. Szerintem mindenki visszafojtotta a lélegzetét – vagy csak nekem tűnt úgy, mert érintettnek éreztem magam? Szóval „Szó bennszakad, hang fennakad,/ Lehellet megszegik.” – ahogy a költő olyan aranyosan írja.

És ekkor a mélyen tisztelt tanerő emelte a tétet. A félévi jelest és ily módon a vizsgázás tortúrája alóli teljes felmentést ajánlotta fel a helyes választ tudónak.

Na, ekkor az agyam végképp ledobta a láncot. Tudtam, hogy ezt ÉN kis csicska tuti nem tudhatom. Sötét Somogyból idevetődve, csupa fővárosi (akkor még nem tudtam, hogy sokan vannak Mucsajröcsögéről) közt, holtbiztos, hogy égni fogok, mint a Reichstag. Másrészt ha a félévi ötös a tét, akkor meg nem is lehetséges, hogy a válasz az legyen, amire én gondolok. Neeem, ez beugratás. Vérnek kell folyni, ezt a tanerő eldöntötte, becsalogat a kérdésével, aztán meg ízekre tép és a testem darabjait az egyetem különböző épületeinek tetejére tűzi ki elrettentésül. „Így jár, aki elsős létére okoskodik!” A szomszédban a Pécsi Sörgyár, nehogy már az öröklét minden napján a komlószagtól forogjanak a szétszaggatott beleim!

Szóval lapítottam. Az agyamban közben megjelent a könyv borítója, majd az oldal is, ahol a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban olvastam, és a válasz is egyre tisztábban körvonalazódott. De csak peregtek a másodpercek, már a tollak se sercegtek. Sorstársaim, mint a szurikáták a fekete kontinensen, a nyakukat nyújtogatták és forgatták: ki lesz az az idióta, félőrült, életét önszántából a Helyi Istenség elé dobó kamikaze, aki megkísérli a válaszadást?

Nyilván, senki.

Én lapítottam. Még mindig.

Eszembe se jutott, hogy az egyetem a tudás temploma, ahol azért vagyunk, hogy szellemünket pallérozzuk. Nem. Az egyetem az, ahol kapcsolati tőkét kell szerezni, a büfében cigarettázva a tanárokat szidni / isteníteni, ködös hajnalokon világot megváltani, egy héten ötször buliba járni és véletlenül sem leégni.

Elszállt az ihlet perce, a tanár gondolom úgyis tudta, hogy senkinek nem lesz annyi vér a pucájában, hogy magának Rettegett Ivánnak dobja oda magát koncul. Cinikusan (vagy csak én láttam annak?) mosolygott.

Gondolom, kedves Olvasóm, kitaláltad a sztori végét.

Jól tudtam a választ.

A tanár szinte szóról szóra azt mondta, ami az én fejemben volt.

Érdekes, hogy évtizedekkel később, ahogy írom e sorokat, érzem azt a zsibbasztó bizsergető, gyomorforgató, torokszorító érzést, mint akkor. Buktam a félévi ötöst, nyilván. Annyira mérges voltam magamra, meg arra, hogy ilyen kis f.sós nyuszi vagyok, hogy le is adtam a tárgyat a fenébe. Kértem a Tanár Úrtól egy aláírást az indexembe, aztán a 2. szemeszterben felvettem másnál. (Mondjuk az sokkal nagyobb kínszenvedés volt, de ezt akkor nem tudhattam. Tanulópénz, de hányszor kell megfizetni?! )

Az jutott ma eszembe, hogy hányszor nem teszünk meg valamit abbéli félelmünkben, hogy a többiek kinevetnek, kigúnyolnak, és utána lúzerként caplathassunk évekig az egyetem (vagy az élet) folyosóin. Közhelyes, de szerintem sokunknak van a tarsolyában hasonló sztori. Tudom, nem mindenki ilyen kis nyulacska, vannak kemény és bátor oroszlánok, akik mindig mindent tudnak, sőt, mindent jobban tudnak. De most ez az írás nem róluk és nem nekik szól.

Bátor tanórákat kívánok!

Meg szellemi – lelki fejlődést, kibontakozást, és mindenféle jó dolgokat.

Már csak 180 nap van vissza a kicsengetésig.