iskola

Pedagógusról szólj nékem Múzsa, ki sokakat s nagy szívvel tanított…*

 – a tanévkezdés margójára

Mintha tudta volna az időjárás, hogy becsöngettek: szeptember 3-án reggel igazi őszi, esős, borongós, szürke napra virradtunk. A hírekben dugó dugó hátán, araszolnak a kocsisorok, elázott ünneplőkben szürke kis verebek csak azért futnak az iskola kapuja felé, nehogy lekéssék az évnyitó ünnepélyt.

Ünnepély. Megkezdődött egy új tanév, és ennek lehet(ne) örülni. De hetek óta nem hallok mást (és nem csak a médiából, ismeretségi körben is), csak azt, hogy hamarosan kezdődik a rémálom. Hogy a gyerekek már a nyár közepén szoronganak. Hogy sírnak, rettegnek, fáj a hasuk, hánynak, nem akarnak iskolába menni.

A médiában, közösségi oldalakon „az iskola” (így, elvont fogalomként létezik) maga a Pokol legsötétebb bugyra, amelynek célja, hogy a minden gyermekben benne szunnyadó zsenit (mert MINDENKI zseninek születik!) módszeresen és gyökerestül kiirtsa. Katasztrófa sújtotta övezet, ahol sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem megfelelőek.

Év végén meg elöntik a médiát a diákok és a szülők által lelkesen ünnepelt tanárokról szóló posztok, az ajándékba („köszönjükazegészévesmunkáját”) kapott virágcsokrok, kristályvázák, oklevelek, jutalmak, kitüntetések. Mert akkor nem az „iskola” kapja azt a doboz bonbont, hanem Gizi néni vagy Kovács tanár úr. Akkor nincs iskola, csak emberségből, hivatásból jeles pedagógusok.

Érdekes ezt (immár a partvonalról) figyelni. Eszembe jutottak a diákéveim. Az ISKOLA. Mire készített fel, ha nem a nagybetűs Életre? Mit tanultam attól a tanáromtól, aki a körzőt, ami neki nem felelt meg matekórán (műanyag volt, nem fém) egész egyszerűen kidobta az ablakon? Vagy attól, aki a hetessel törölte le a táblát, mert az elfelejtette a szünetben azt lemosni? Aki – mert rohangásztam a folyosón – az egész iskola előtt megszégyenítve letérdeltetett a folyosóra és úgy kellett töltenem a szünet hátralévő részét? Mit tanított nekem az a biológiatanárom, aki – miután feleltetett az ötösért, azt mondta, sikerült – mégis a négyest írta be – nem mellesleg nyolcadikban, amikor számított minden pont?

Természetesen rengeteget köszönhetek nagyon sok tanáromnak. Annak is, aki úgy fültövön vágott, hogy kiestem a tornasorból. De határozottan tudok neveket kötni mindegyik esethez, és nem gondolom, hogy a pofont az iskolától kaptam. Nem, én ezt Orsika nénitől kaptam, a körzőt meg a Piroska néni vágta ki az ablakon. (Piroska néni később, mikor megtörtént a „rendszerváltás”, hittant tanított. No komment).

Fejétől bűzlik a hal, mondhatják sokan erre az egész megnyomorító és megnyomorított iskolarendszerre. De miért van az, hogy a jóságos Vali néni teszi a dolgát rendületlenül, javítja a szamárfüles füzetekben az ákombákom betűket, Kovács igazgató úr becsengetéskor árgus szemekkel vadássza a későket, a Tanár urat csillogó szemmel hallgatják, Erika néni meg csak ordítani tud a kölykökkel? Pedig ugyanannak a rendszernek: az iskolának a részei. Miért zsigerelődik ki az egyik kolléga, miért mosolyog 30 év után is a másik, miért lelkes a sokadik osztályát kezdő osztályfőnök és miért morog állandóan a másik?

Kedves mosolygós, rendes Tanárok! Kívánom Nektek, hogy az új tanévben se vegyétek magatokra, hogy az „iskola” megöli a zsenit. Nem. A zsenit nem az iskola, hanem azok akarják megölni, akiknek a pedagógus pályára nemhogy rálépni, de az arra lépésen gondolkodni sem szabadott volna. Azok, akik kihasználva a pozíciójukból eredő hatalmat, az „iskola” mint intézményrendszer mögé bújva feleltetnek, íratnak dolgozatot, osztogatják az elégteleneket és tartják rettegésben a diákokat.

Ti, akik ugyanebben a rendszerben szeretettel terelgetitek a világot felfedező tanulóifjúságot, akik színházba viszitek a kölyköket, kiállításra, meg koncertre, meg kirándulni, hétvégén elmentek és megnézitek a meccsüket vagy a fellépésüket (hiszen ők is a „gyerekeitek”), sütit visztek az osztálykarácsonyra, sokszor órák után órákig korrepetáltok (ingyen), és vagytok lelki szemetesládája sok kamasz panasznak – kérlek, NE vegyétek magatokra ezt a sok „az iskola öl, butít és nyomorba dönt” agymosott hőzöngést.

Én kérek elnézést azok nevében, akik miatt a Ti munkátok veszik el ebben a fröcsögésben. Azok miatt, akik kulcscsomó – dobálózással fegyelmeznek, és azok miatt, akiket annak idején eltalált ez a kulcscsomó, és azóta könnyebb az iskolát okolni egy „egész elhibázott életért”.

Tartsatok ki, kedves rendes, lelkes Kollégák – de hiszen ezt mondanom sem kell. Hiszen Ti PEDAGÓGUSok vagytok. Szavak nélkül is tudjátok és teszitek a dolgotokat. Köszönjük.

Utóirat: Azt meg minden zseni tudja, hogy a zsenit nem lehet megölni.

 *Az idézet nem Homérosztól van és hexametert se keressen benne senki.

 

Történet arról, hogy merjünk nyugodtan “buták” lenni

azaz “Mi lett volna ha? Sose fogom megtudni…”

 

Tele van a közösségi média a tanévkezdéssel. Mondjuk szeptember elseje van, pillangófogdosással nehezen lehetne lájkokra vadászni, szóval szegény Süsü elvérezne ma is.

Nade. Emlékeim közt kotorászva felvillant, amikor béna kis elsőévesként lapítottam mintegy 300 másik hallgatóval az egyetem egyik illusztris előadótermében az egyik legillusztrisabb (van ilyen szó? Én nem tudom…) előadójának óráján. Mi nem voltunk annyira illusztrisak, szorongtunk a padokban, egymás füzetébe firkáltunk, hogy úgy tűnjön, jegyzetelünk. A Tanár Úr (így, nagybetűvel, nekem akkor a koliportás is A Portás volt) ugyanis kínos kérdésekkel próbálta (már akkor!) interaktívvá tenni az eszmefuttatást. Mi – mesterségünk címeréhez híven – mélyen hallgattunk.

Én konkrétan azért, mert láttam, hogy mozog a szája, de képtelen voltam dekódolni a hallottakat. Beletörődtem. Monoton zümmögés, még 90 percig. Jó. Ám egyszer csak… (itt a csavar fordul egyet).

Hirtelen elkezdtem érteni, amit mond. Egy újabb kérdést tett fel. Az agyam hátsó fertályában kigyulladt egy halvány jelzőfény: mintha én ezt már olvastam volna valahol… Nem tudom, kinek ismerős az a torokszorító érzés, hogy bakker, én ezt tudom, de hát a teremben jócskán ülnek a Tanár Úr által buktatott diákok is, szép számmal, hát ki vagyok én, hogy ezt a választ tudjam, sőt, szerintem a kérdést se értettem kristálytisztán, biztos, hogy totálisan le akarom magam égetni már szeptember elején? De…  a fenébe, hát én ezt akkor is tudom.

A tanár úr érezte a feszültséget a teremben. Csak úgy szikrázott a szeme. Szerintem mindenki visszafojtotta a lélegzetét – vagy csak nekem tűnt úgy, mert érintettnek éreztem magam? Szóval „Szó bennszakad, hang fennakad,/ Lehellet megszegik.” – ahogy a költő olyan aranyosan írja.

És ekkor a mélyen tisztelt tanerő emelte a tétet. A félévi jelest és ily módon a vizsgázás tortúrája alóli teljes felmentést ajánlotta fel a helyes választ tudónak.

Na, ekkor az agyam végképp ledobta a láncot. Tudtam, hogy ezt ÉN kis csicska tuti nem tudhatom. Sötét Somogyból idevetődve, csupa fővárosi (akkor még nem tudtam, hogy sokan vannak Mucsajröcsögéről) közt, holtbiztos, hogy égni fogok, mint a Reichstag. Másrészt ha a félévi ötös a tét, akkor meg nem is lehetséges, hogy a válasz az legyen, amire én gondolok. Neeem, ez beugratás. Vérnek kell folyni, ezt a tanerő eldöntötte, becsalogat a kérdésével, aztán meg ízekre tép és a testem darabjait az egyetem különböző épületeinek tetejére tűzi ki elrettentésül. „Így jár, aki elsős létére okoskodik!” A szomszédban a Pécsi Sörgyár, nehogy már az öröklét minden napján a komlószagtól forogjanak a szétszaggatott beleim!

Szóval lapítottam. Az agyamban közben megjelent a könyv borítója, majd az oldal is, ahol a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban olvastam, és a válasz is egyre tisztábban körvonalazódott. De csak peregtek a másodpercek, már a tollak se sercegtek. Sorstársaim, mint a szurikáták a fekete kontinensen, a nyakukat nyújtogatták és forgatták: ki lesz az az idióta, félőrült, életét önszántából a Helyi Istenség elé dobó kamikaze, aki megkísérli a válaszadást?

Nyilván, senki.

Én lapítottam. Még mindig.

Eszembe se jutott, hogy az egyetem a tudás temploma, ahol azért vagyunk, hogy szellemünket pallérozzuk. Nem. Az egyetem az, ahol kapcsolati tőkét kell szerezni, a büfében cigarettázva a tanárokat szidni / isteníteni, ködös hajnalokon világot megváltani, egy héten ötször buliba járni és véletlenül sem leégni.

Elszállt az ihlet perce, a tanár gondolom úgyis tudta, hogy senkinek nem lesz annyi vér a pucájában, hogy magának Rettegett Ivánnak dobja oda magát koncul. Cinikusan (vagy csak én láttam annak?) mosolygott.

Gondolom, kedves Olvasóm, kitaláltad a sztori végét.

Jól tudtam a választ.

A tanár szinte szóról szóra azt mondta, ami az én fejemben volt.

Érdekes, hogy évtizedekkel később, ahogy írom e sorokat, érzem azt a zsibbasztó bizsergető, gyomorforgató, torokszorító érzést, mint akkor. Buktam a félévi ötöst, nyilván. Annyira mérges voltam magamra, meg arra, hogy ilyen kis f.sós nyuszi vagyok, hogy le is adtam a tárgyat a fenébe. Kértem a Tanár Úrtól egy aláírást az indexembe, aztán a 2. szemeszterben felvettem másnál. (Mondjuk az sokkal nagyobb kínszenvedés volt, de ezt akkor nem tudhattam. Tanulópénz, de hányszor kell megfizetni?! )

Az jutott ma eszembe, hogy hányszor nem teszünk meg valamit abbéli félelmünkben, hogy a többiek kinevetnek, kigúnyolnak, és utána lúzerként caplathassunk évekig az egyetem (vagy az élet) folyosóin. Közhelyes, de szerintem sokunknak van a tarsolyában hasonló sztori. Tudom, nem mindenki ilyen kis nyulacska, vannak kemény és bátor oroszlánok, akik mindig mindent tudnak, sőt, mindent jobban tudnak. De most ez az írás nem róluk és nem nekik szól.

Bátor tanórákat kívánok!

Meg szellemi – lelki fejlődést, kibontakozást, és mindenféle jó dolgokat.

Már csak 180 nap van vissza a kicsengetésig.