Pedagógusról szólj nékem Múzsa, ki sokakat s nagy szívvel tanított…*

Pedagógusról szólj nékem Múzsa, ki sokakat s nagy szívvel tanított…*

 – a tanévkezdés margójára

Mintha tudta volna az időjárás, hogy becsöngettek: szeptember 3-án reggel igazi őszi, esős, borongós, szürke napra virradtunk. A hírekben dugó dugó hátán, araszolnak a kocsisorok, elázott ünneplőkben szürke kis verebek csak azért futnak az iskola kapuja felé, nehogy lekéssék az évnyitó ünnepélyt.

Ünnepély. Megkezdődött egy új tanév, és ennek lehet(ne) örülni. De hetek óta nem hallok mást (és nem csak a médiából, ismeretségi körben is), csak azt, hogy hamarosan kezdődik a rémálom. Hogy a gyerekek már a nyár közepén szoronganak. Hogy sírnak, rettegnek, fáj a hasuk, hánynak, nem akarnak iskolába menni.

A médiában, közösségi oldalakon „az iskola” (így, elvont fogalomként létezik) maga a Pokol legsötétebb bugyra, amelynek célja, hogy a minden gyermekben benne szunnyadó zsenit (mert MINDENKI zseninek születik!) módszeresen és gyökerestül kiirtsa. Katasztrófa sújtotta övezet, ahol sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem megfelelőek.

Év végén meg elöntik a médiát a diákok és a szülők által lelkesen ünnepelt tanárokról szóló posztok, az ajándékba („köszönjükazegészévesmunkáját”) kapott virágcsokrok, kristályvázák, oklevelek, jutalmak, kitüntetések. Mert akkor nem az „iskola” kapja azt a doboz bonbont, hanem Gizi néni vagy Kovács tanár úr. Akkor nincs iskola, csak emberségből, hivatásból jeles pedagógusok.

Érdekes ezt (immár a partvonalról) figyelni. Eszembe jutottak a diákéveim. Az ISKOLA. Mire készített fel, ha nem a nagybetűs Életre? Mit tanultam attól a tanáromtól, aki a körzőt, ami neki nem felelt meg matekórán (műanyag volt, nem fém) egész egyszerűen kidobta az ablakon? Vagy attól, aki a hetessel törölte le a táblát, mert az elfelejtette a szünetben azt lemosni? Aki – mert rohangásztam a folyosón – az egész iskola előtt megszégyenítve letérdeltetett a folyosóra és úgy kellett töltenem a szünet hátralévő részét? Mit tanított nekem az a biológiatanárom, aki – miután feleltetett az ötösért, azt mondta, sikerült – mégis a négyest írta be – nem mellesleg nyolcadikban, amikor számított minden pont?

Természetesen rengeteget köszönhetek nagyon sok tanáromnak. Annak is, aki úgy fültövön vágott, hogy kiestem a tornasorból. De határozottan tudok neveket kötni mindegyik esethez, és nem gondolom, hogy a pofont az iskolától kaptam. Nem, én ezt Orsika nénitől kaptam, a körzőt meg a Piroska néni vágta ki az ablakon. (Piroska néni később, mikor megtörtént a „rendszerváltás”, hittant tanított. No komment).

Fejétől bűzlik a hal, mondhatják sokan erre az egész megnyomorító és megnyomorított iskolarendszerre. De miért van az, hogy a jóságos Vali néni teszi a dolgát rendületlenül, javítja a szamárfüles füzetekben az ákombákom betűket, Kovács igazgató úr becsengetéskor árgus szemekkel vadássza a későket, a Tanár urat csillogó szemmel hallgatják, Erika néni meg csak ordítani tud a kölykökkel? Pedig ugyanannak a rendszernek: az iskolának a részei. Miért zsigerelődik ki az egyik kolléga, miért mosolyog 30 év után is a másik, miért lelkes a sokadik osztályát kezdő osztályfőnök és miért morog állandóan a másik?

Kedves mosolygós, rendes Tanárok! Kívánom Nektek, hogy az új tanévben se vegyétek magatokra, hogy az „iskola” megöli a zsenit. Nem. A zsenit nem az iskola, hanem azok akarják megölni, akiknek a pedagógus pályára nemhogy rálépni, de az arra lépésen gondolkodni sem szabadott volna. Azok, akik kihasználva a pozíciójukból eredő hatalmat, az „iskola” mint intézményrendszer mögé bújva feleltetnek, íratnak dolgozatot, osztogatják az elégteleneket és tartják rettegésben a diákokat.

Ti, akik ugyanebben a rendszerben szeretettel terelgetitek a világot felfedező tanulóifjúságot, akik színházba viszitek a kölyköket, kiállításra, meg koncertre, meg kirándulni, hétvégén elmentek és megnézitek a meccsüket vagy a fellépésüket (hiszen ők is a „gyerekeitek”), sütit visztek az osztálykarácsonyra, sokszor órák után órákig korrepetáltok (ingyen), és vagytok lelki szemetesládája sok kamasz panasznak – kérlek, NE vegyétek magatokra ezt a sok „az iskola öl, butít és nyomorba dönt” agymosott hőzöngést.

Én kérek elnézést azok nevében, akik miatt a Ti munkátok veszik el ebben a fröcsögésben. Azok miatt, akik kulcscsomó – dobálózással fegyelmeznek, és azok miatt, akiket annak idején eltalált ez a kulcscsomó, és azóta könnyebb az iskolát okolni egy „egész elhibázott életért”.

Tartsatok ki, kedves rendes, lelkes Kollégák – de hiszen ezt mondanom sem kell. Hiszen Ti PEDAGÓGUSok vagytok. Szavak nélkül is tudjátok és teszitek a dolgotokat. Köszönjük.

Utóirat: Azt meg minden zseni tudja, hogy a zsenit nem lehet megölni.

 *Az idézet nem Homérosztól van és hexametert se keressen benne senki.

 

Administrator