Blog

A lány, aki az álmát éli

Szabó Nikolett IFBB Elite Pro Fitness profi sportolóval, világbajnokkal beszélgettem

 

Szabó Nikolett IFBB Elite Pro versenyző, aki 8 éves kora óta űzi a fitness sportágat és azóta is töretlenül hatalmas szerelmese.

Az elmúlt 14 évben „amatőrként” világbajnok, kétszeres Junior Európa-bajnok, Felnőtt abszolút Európa-bajnok, kétszeres Amateur Olympia győztes. Profiként Arnold Classic Europe Elite Pro győztes, Arnold Classic Afrika Elite Pro 2. helyezett, Elite Pro Világ Bajnokság 3. helyezett. Jelenleg a profi versenyzés a fő foglalkozása, de emellett edzősködik illetve sminkesként is tevékenykedik (fotó –, televízió –, divatsminkes és szépségtanácsadói végzettséggel). Scitec plakátokon rendszeresen találkozhatsz a képével. Volt szerencsém Nikit osztályfőnökként négy évig figyelemmel kísérni, illetve tanítani, érettségiztetni. A sportiskolában, ahová járt, elképesztő fegyelmezettségéről és profizmusáról győződhettem meg. Most a „titkos összetevőről”, a sikerreceptről kérdeztem.

Milyen külső és belső tényezőket neveznél meg, melyek a sikered legfontosabb összetevői?

Talán az, hogy a mai napig imádom azt amit csinálok, minden egyes „összetevőjével” együtt. Természetesen külső támogatásból sem szenvedtem sose hiányt, hiszen a szüleim mindig mellettem állnak.

Volt -e nagy buktató, negatív élmény, kudarc az eddigi pályádon? Hogyan kezelted, hogyan tudtad feldolgozni?

Volt, nem is egy. Sajnos vagy nem sajnos az én sportágam abszolút szubjektív. Hiába van úgy, hogy egy adott versenyző jobb a másiknál, előfordul, hogy nem az az eredmény születik, aminek kellett volna (mindenféle elfogultság nélkül). Gyerekként ezt nagyon nehéz volt felfognom illetve elfogadnom, ezeknél a pontoknál segítettek rengeteget a szüleim plusz a sportom szeretete. Most már próbálom ezeket a szituációkat higgadtan kezelni, már amennyire egy ilyet lehet…Ilyen szituáció után mindig egyre jobb és jobb szeretnék lenni és annyira tökéletesen teljesíteni, hogy esély se legyen arra, hogy olyan helyezés legyen az enyém, ami nem egyezik a teljesítményemmel.

Számodra mit jelent a siker? Mikor érzed sikeresnek magad?

Azt, hogy a versenyen úgy teljesítek, ahogy azt szerettem volna. Sikeresnek akkor érzem magam, ha a befektetett munkám visszatérül mind eredmények mind visszajelzések terén.

A fizikai felkészülésen túl fordítasz – e figyelmet a mentális felkészültségre? Fontosnak tartod ezt? Volt -e olyan helyzet az eddigi pályafutásod során, amikor ez kiemelt szerepet kapott, vagy ez döntött el egy nehéz helyzetet?

Igen, fordítok figyelmet erre is. Felkészülés alatt, de egyébként akkor is, amikor nem készülök versenyre éppen, rengeteg sportpszichológiai témájú könyvet olvasok. Igen, sok hasznos információt találok ezekben a könyvekben, amit például színpadra lépés előtt (mindig nagyon izgulok) abszolút hasznosítani tudok.

Hogyan bírod a karantént? Hogyan tartod fejben is formában magad?

Eddig egészen jól viselem, természetesen furcsa, hogy épp nem készülök/készülhetek versenyre a jelenlegi helyzet miatt, de úgy vagyok vele, hogy ezt az időszakot is hasznosan töltöm, gondolok itt testi regenerációra. Az olvasás továbbra is a mindennapjaim része, ez sokat segít abban, hogy motivált maradjak. De az is nagy hajtóerő a számomra, hogy hétről hétre kiderül, hogy mennyire szeretem azt, amit csinálok és a jelen helyzetben is heti hatszor edzem, figyelek az étkezésemre. Ez egy „visszaigazolás”, hogy számomra ez nem egy kötelező tevékenység, hanem egy imádott életforma.

 

 

HA A KÖTELEZŐK KÓCSOK LETTEK VOLNA…

az első IKSZ Akta

Kötelezőket olvasni kötelező.

Nem tudjuk, miért, de kell, mert „réges – régen, egy messzi – messzi galaxisban” valaki eldöntötte, és punktum, kész, passz, vita nincs. Én sem emlékszem, hogy diákkoromban a tanár elmagyarázta volna, miért kell végig szenvednem magam a Szigeti veszedelmen, miért lesz az nekem jó? (Ha elolvastam, nem kaptam egyest. Na ezért.) Ez aztán a motiváció!

Pedig, ha „huszonegyedikszázadosítanánk” a kötelezőket, még az is kiderülhetne, koruk kócsai voltak ők, akik emígyen, szép, irodalmi köntösben formálták a köztudatot. Modern, szép új világunk kócsai is lehetnek ők: drága megmondóemberek, guruk, vagy az Antarktiszi Tisztánlátó Irén helyett lapozzuk fel a magyar és /vagy világirodalom remekeit, és máris alaposan megtömhetjük lelki zsebeinket útravalóval.

Csokonaival kezdem, klasszikusan, mert sokat tanultam tőle –  általa. (Van vele egy jó sztorim, majd elmesélem). Már csak azért is, mert az önismeret fontosságára hívja fel a figyelmet – és ezért megérdemli, hogy bekerüljön az Irodalmi Kócs Szövetségbe – vagyis az IKSZ – Aktába. (Most neveződtek el, egy perce. A szövetség persze évszázadok óta létezik, csak eddig „kötelezőknek” csúfolták őket). Az irodalom egyik fenegyereke (majd ezt is elmesélem) Az ember, a poézis első tárgya című versében így ír:

Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek

Számára mozgasz? s végre mivé leszel?

Míg ezt ki nem vizsgálod,

Por vagy, az is leszel.

Ennek szellemében folyt köv. Személyes Agyápoló Specialistáink* az online térben rendelnek, szerdán és szombaton. (A műsorváltoztatás jogát fenntartom).

Kifelé menet a pénztárnál (szerencsére nem) kell fizetni.

* Douglas Adams: Galaxis – Útikalauz Stopposoknak


			
Pedagógusról szólj nékem Múzsa, ki sokakat s nagy szívvel tanított…*

 – a tanévkezdés margójára

Mintha tudta volna az időjárás, hogy becsöngettek: szeptember 3-án reggel igazi őszi, esős, borongós, szürke napra virradtunk. A hírekben dugó dugó hátán, araszolnak a kocsisorok, elázott ünneplőkben szürke kis verebek csak azért futnak az iskola kapuja felé, nehogy lekéssék az évnyitó ünnepélyt.

Ünnepély. Megkezdődött egy új tanév, és ennek lehet(ne) örülni. De hetek óta nem hallok mást (és nem csak a médiából, ismeretségi körben is), csak azt, hogy hamarosan kezdődik a rémálom. Hogy a gyerekek már a nyár közepén szoronganak. Hogy sírnak, rettegnek, fáj a hasuk, hánynak, nem akarnak iskolába menni.

A médiában, közösségi oldalakon „az iskola” (így, elvont fogalomként létezik) maga a Pokol legsötétebb bugyra, amelynek célja, hogy a minden gyermekben benne szunnyadó zsenit (mert MINDENKI zseninek születik!) módszeresen és gyökerestül kiirtsa. Katasztrófa sújtotta övezet, ahol sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem megfelelőek.

Év végén meg elöntik a médiát a diákok és a szülők által lelkesen ünnepelt tanárokról szóló posztok, az ajándékba („köszönjükazegészévesmunkáját”) kapott virágcsokrok, kristályvázák, oklevelek, jutalmak, kitüntetések. Mert akkor nem az „iskola” kapja azt a doboz bonbont, hanem Gizi néni vagy Kovács tanár úr. Akkor nincs iskola, csak emberségből, hivatásból jeles pedagógusok.

Érdekes ezt (immár a partvonalról) figyelni. Eszembe jutottak a diákéveim. Az ISKOLA. Mire készített fel, ha nem a nagybetűs Életre? Mit tanultam attól a tanáromtól, aki a körzőt, ami neki nem felelt meg matekórán (műanyag volt, nem fém) egész egyszerűen kidobta az ablakon? Vagy attól, aki a hetessel törölte le a táblát, mert az elfelejtette a szünetben azt lemosni? Aki – mert rohangásztam a folyosón – az egész iskola előtt megszégyenítve letérdeltetett a folyosóra és úgy kellett töltenem a szünet hátralévő részét? Mit tanított nekem az a biológiatanárom, aki – miután feleltetett az ötösért, azt mondta, sikerült – mégis a négyest írta be – nem mellesleg nyolcadikban, amikor számított minden pont?

Természetesen rengeteget köszönhetek nagyon sok tanáromnak. Annak is, aki úgy fültövön vágott, hogy kiestem a tornasorból. De határozottan tudok neveket kötni mindegyik esethez, és nem gondolom, hogy a pofont az iskolától kaptam. Nem, én ezt Orsika nénitől kaptam, a körzőt meg a Piroska néni vágta ki az ablakon. (Piroska néni később, mikor megtörtént a „rendszerváltás”, hittant tanított. No komment).

Fejétől bűzlik a hal, mondhatják sokan erre az egész megnyomorító és megnyomorított iskolarendszerre. De miért van az, hogy a jóságos Vali néni teszi a dolgát rendületlenül, javítja a szamárfüles füzetekben az ákombákom betűket, Kovács igazgató úr becsengetéskor árgus szemekkel vadássza a későket, a Tanár urat csillogó szemmel hallgatják, Erika néni meg csak ordítani tud a kölykökkel? Pedig ugyanannak a rendszernek: az iskolának a részei. Miért zsigerelődik ki az egyik kolléga, miért mosolyog 30 év után is a másik, miért lelkes a sokadik osztályát kezdő osztályfőnök és miért morog állandóan a másik?

Kedves mosolygós, rendes Tanárok! Kívánom Nektek, hogy az új tanévben se vegyétek magatokra, hogy az „iskola” megöli a zsenit. Nem. A zsenit nem az iskola, hanem azok akarják megölni, akiknek a pedagógus pályára nemhogy rálépni, de az arra lépésen gondolkodni sem szabadott volna. Azok, akik kihasználva a pozíciójukból eredő hatalmat, az „iskola” mint intézményrendszer mögé bújva feleltetnek, íratnak dolgozatot, osztogatják az elégteleneket és tartják rettegésben a diákokat.

Ti, akik ugyanebben a rendszerben szeretettel terelgetitek a világot felfedező tanulóifjúságot, akik színházba viszitek a kölyköket, kiállításra, meg koncertre, meg kirándulni, hétvégén elmentek és megnézitek a meccsüket vagy a fellépésüket (hiszen ők is a „gyerekeitek”), sütit visztek az osztálykarácsonyra, sokszor órák után órákig korrepetáltok (ingyen), és vagytok lelki szemetesládája sok kamasz panasznak – kérlek, NE vegyétek magatokra ezt a sok „az iskola öl, butít és nyomorba dönt” agymosott hőzöngést.

Én kérek elnézést azok nevében, akik miatt a Ti munkátok veszik el ebben a fröcsögésben. Azok miatt, akik kulcscsomó – dobálózással fegyelmeznek, és azok miatt, akiket annak idején eltalált ez a kulcscsomó, és azóta könnyebb az iskolát okolni egy „egész elhibázott életért”.

Tartsatok ki, kedves rendes, lelkes Kollégák – de hiszen ezt mondanom sem kell. Hiszen Ti PEDAGÓGUSok vagytok. Szavak nélkül is tudjátok és teszitek a dolgotokat. Köszönjük.

Utóirat: Azt meg minden zseni tudja, hogy a zsenit nem lehet megölni.

 *Az idézet nem Homérosztól van és hexametert se keressen benne senki.

 

Tanóra Platón – módra – avagy barangolás az ideák világában

     Lássuk csak, honnan lehet tudni, hogy milyen az „igazi”? Mármint az iskolában. A pedagógiai programok sugallta tökéletes tanóra forgatókönyve következik. Vigyázat! A nyugalom megzavarására alkalmas részeket tartalmaz, különösen több évtizede pályán levő, megfáradt idegrendszerű pedagógusoknak.

    A tanóra már a szünetben elkezdődik. A tanár jól tudja, mikor csengetnek, ezért legkésőbb (de legeslegkésőbb!) 5 perccel a csengőszó előtt teljes menetfelszerelésben a kijelölt terembe megy. Ott lelkes, sugárzó arcú diákok várják, akik a szünetben már elvégezték minden szükségletüket: ettek – ittak – emésztettek, megbeszélték apró – cseprő, ügyes – bajos dolgaikat – vagyis nem szorult bennük se materiális se absztrakt közlendő. Teljes testi – szellemi – lelki felkészültséggel várják a megvilágosodást. A felszerelésük természetesen előkészítve, a tanórához nem szükséges eszközök (mobil, szemöldökcsipesz, hajzselé, fél doboz cigi, energiaital maradványa) a táskában illetve a szemetesben elhelyezve. Toll működik, ceruza kihegyezve.

      A tanerő – ha igazi, lelkes, elhivatott, (és teljességgel nem létező?) – akkor korábban beér a terembe, mint hogy becsengetnek. Így van ideje, hogy építse a szociális hálót, ápolja a kapcsolatokat, „hemzsegjen a kispajtásokkal”. Mindenkiről tud mindent, amit kell, anélkül, hogy bizalmaskodó lenne. Mindenkihez van egy kedves szava. A szünetre amúgy sincs szüksége, mert fénnyel táplálkozik, a levegőben levő nedvesség pedig épp elég a metabolizmusához. Így a szünetben sem mosdóba, sem dohányzóba (ilyet még csak gondolni sem szabad!!!) sem a büfébe nem kell mennie. Tökéletesen kidolgozott óravázlat lapul a makulátlan dossziéjában, csakis azért, hogy megfelelően dokumentálhassa a tanórát – amúgy fejének merevlemeze tökéletesen tárol minden információt. Minden előre nem látott eseményre van forgatókönyve – na de ez egy ideális tanóra, itt nincsenek előre nem látott események. Senki sem kéredzkedik ki mosdóba, illetve rosszulléttel, hiányzó felszereléssel, értetlenkedő kérdésekkel sem akasztja meg a precízen eltervezett tanóra kivitelezését. Sehol egy szállingózó hópehely, ablakpárkányra leszálló turbékoló galambpár, szirénázó mentőautó, szemetet épp elvivő kukásautó munkás füttykoncerttel, ami elvonhatná a diákok figyelmét.

     Csak – legfeljebb 15 – csillogó szempár és a tanerő.

     A tananyag izgalmas, érdekes, akkor is, ha nem. Itt nincs helye unalomnak. Az IKT – eszközök teljes tárháza áll rendelkezésre, a tanár up to date: tökéletesen ismeri és optimálisan alkalmazza az infokommunikációs eszközöket. A diákok szórakozva, szinte észrevétlenül sajátítják el a tananyagot, anélkül, hogy akár csak egy virtuális izzadságcsepp is legördülne a hippokampuszukon. (Fúj, ki akarna bármiért is küzdeni, na ne már. Showbiznisz. Az igen.)

     Változatos és hatékony munkaformák – és munkamódszerek váltogatják egymást, a diákok differenciálása tökéletes, és minden tanuló minden, a Nemzeti Alaptantervben előírt kompetenciája fejlődik. Az óra felépítése tökéletes, az előzetes időbeosztásnak megfelelően zajlik, üresjáratok (unalmukban az ablakon kibámuló vagy padot firkálgató gyerekek) nélkül.

    Házi feladat természetesen nincs – csak szorgalmi. Az óra végét jelző csengőszóra már minden lezárva, megtörtént a fejlesztő értékelés, könyv, füzet becsukva. Mindkét térfélen a jóleső elégedettség érzése árad szét.

 (Utóirat: Ha mindez megtörtént már Veled, erős a gyanú, hogy még mindig a Mátrix első verziójának foglya vagy. Ébredj fel!)

“Egy teljes élet hozzávalói”

 

– avagy „Milyen tantárgyat törölnél el az oktatási rendszerből?”

          Sokat hallom (főleg manapság), hogy az oktatási rendszer úgy rossz, ahogy van. Rengeteg a felesleges infó, amit a tanárok kénytelenek a szerencsétlen diákok fejébe gyömöszölni, holott azt már amúgy is csak az abroncsok tartják össze. Vannak olyan megátalkodottak, akik ezt egyenesen élvezik, és nem átallják a kiegészítő vagy apró betűs tananyagot is beleverni a kölkökbe. Mert, kérdjük mi, egyszerű emberek, minek tudni egy 8. osztályos gyereknek az endoplazmatikus retikulumról?

Nemrég merült fel egy FB-bejegyzésben, hogy ha választani lehetne, melyik tantárgyat likvidálnánk az elsajátításra váró adathalmazból? A kommentek nagy része „természetesen” a hasznosság elve alapján kizárólag az informatikát, nyelvoktatást, maximum még a matekot tartaná meg, mert azok „hasznosak”. Irodalom, művészetek, zene, minden egyéb a kukában landolna. Bevezetnének mindenféle, az „Életre” felkészítő, „valóban fontos” tantárgyat. Például háztartási ismereteket, kamatszámítást, meg hogy mi az a THM?! Csak néhány komment a törlendő tantárgyakról (az esetleges helyesírási hibákért én kérek elnézést):

          „Felesleges készségtárgyak”

          „Sokkal több idegennyelv és informatika óra. Mert így könnyebben el lehetne helyezkedni a mai világban, mint mondjuk Janus Pannonius Dunántúli mandulafájával.”

          „abban a formában, ahogy anno nekem volt (41 éves arc írja ezt), úgy sajnos az összes természettudományt, irodalmat, és tennék be VALÓDI állampolgári ismereteket, számvitelt, jogot és modern módon oktatott természettudományokat, mindent, ami a nagybetűs élethez SOKKAL jobban kell.”

          „Az átlagember a mindennapi életben a kémiának veszi legkevésbé hasznát (gyakorlatilag semmit nem hasznosít belőle), így azt távolítanám el, és helyette valami pénzügyi szakot tennék be, ami megtanítja a diákokat a pénzzel való bánásra. De lehetne például háztartástant is beiktatni.”

           Vagyis a kérdés szerintem nem más, mint: melyek „egy teljes élet hozzávalói?” Mi kell a nagybetűs ÉLEThez?

          Egyetértek. Az oktatásban nagyon sok mindent meg kellene változtatni. Annyira sok mindent, hogy néha az is megfordul a fejemben: jobb lenne lebontani az egészet, mint egy düledező házat, eladni bontott téglának és építeni egy vadiújat. Nade. Én nem vagyok döntéshozó, legalábbis oktatáspolitikai kérdésekben nem, de azt gyanítom, hogy a kérdés mindig az: mi az egész oktatás CÉLja?

          Az, hogy engedelmesen bégető birkákat neveljünk? Hogy hasznos, adózni és kamatot számolni tudó szorgos hangyafarmot létesítsünk? Agyatlan, kotkodácsoló tyúkudvart, basáskodó kakasokat? Igazi orwelli állatfarmot?

          Nahát. Nem az a kérdés, mi legyen a tananyag, hanem az, mi a cél? Kinek mi a „hasznos”? Mi kell a „valódi élethez?”

          Üzenem azoknak, akik kukáznák a készségtárgyakat: többet ne hallgassanak zenét, ne menjenek koncertre, kapcsolják ki a rádiót, de még a filmek alól is töröljük számukra az aláfestő zenét. Buliba se mehetnek, mert ott is szól a zene, de az esküvőjükön és a lagzijukon is max a halak tátoghatnak. Dallamos csengőhang is tilos.

          Aki a rajzot „iktatná”, arra húznék egy szép zsákot, hiszen minek a divat, a flanc, a ruha célja nem az önkifejezés, hanem hogy védje a testet, arra meg jó egy egyszínű vászondarab is. Továbbá az áramvonalas autóját, a dizájnos telefonját, az ékszereit, a makkos cipőit is mind, mind elszedném, hiszen ezek is a „tök felesleges készségtárgyak” eredményei. (Filmek látványterveiről, reklámokról, épületekről, de még a „cukcsi” plüsskutyáról meg a csilli – villi körömmatricáról, tetkókról szó sem esett…)

          Aki a magyart húzná le a vécén úgy, ahogy van, azzal éjjel – nappal Fekete Pákót hallgattatnék, ezen kívül többet nem nézhetne tévéműsorokat, a filmekről ne is beszéljünk. A könyveket tőlük nem tiltanám, az ilyen agyatlan emberek úgysem tudnak olvasni, de mekkora csapás lenne, ha nem nézhetné a barátokköztöt meg a luszeszitát, hiszen azok forgatókönyvét, illetve a filmek alapjául szolgáló regényeket is mind a „haszontalan” kategória termeli ki.

          Én csak remélni merem, hogy aki bármilyen tantárgytól megszabadulna, az az oktatás jelenlegi formájában oktatott tananyagot érti ez alatt. Mert hiszem, hogy mindegyikre nagyon nagy szükség van, igen, még az erkölcstanra is (bár még a nevétől is a hideg futkos a hátamon), meg a tánc és drámára és hon- és népismeretre, meg a hasonló, tölteléktárgynak csúfolt mindenfélére.

          A kérdés tehát: mi a cél és ehhez milyen eszközöket és milyen ismeret – és ami a fő: készséget rendelünk hozzá? Az ÁLTALÁNOS és KÖZÉPiskolákban igenis mindent kell tanítani. Nyilván a tananyag a céloknak megfelelően legyen összeállítva, de a gyereket igenis meg kell kínálni mindenfélével. Egy leendő vegyészmérnök hogy lenne már vegyészmérnök, ha sosem találkozik kémiával? Aki szeret regényeket, netán verseket olvasni, ezt honnan tudná, ha sosem „kóstolta” volna? Miért értékesebb egy könyvelő, mint egy zeneszerző? A könyvelő elkészíti a zeneszerző adóbevallását, de ha szórakozni akar, nem a kettős könyvelés rejtelmeiben merül el, azt lefogadom.

          Sok – sok minden kalapálnivaló van az iskolák háza táján. De nincsenek fontos és nem fontos tárgyak. Van egy csomó izgi dolog, és a tanár feladata, hogy segítsen a gyereknek rájönni, miben tehetséges és mi lelkesíti, mert ha ez sikerül, akkor tuti, hogy a társadalom „hasznos” tagja lesz, akár közgazdász, akár marketinges, akár tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász.

Utóirat: Milyen érdekes, hogy az emberek a tantárgyak közül a „valódi élethez tök felesleges készségtárgyakat” vennék ki, aztán meg hanyatt – homlok rohannak a Csillag születik, az X – faktor meg a Megasztár válogatójába. Hogy a számtalan színészpalántáról, meg szerepelni vágyó önjelölt celebről ne is beszéljek.

Történet arról, hogy merjünk nyugodtan “buták” lenni

azaz “Mi lett volna ha? Sose fogom megtudni…”

 

Tele van a közösségi média a tanévkezdéssel. Mondjuk szeptember elseje van, pillangófogdosással nehezen lehetne lájkokra vadászni, szóval szegény Süsü elvérezne ma is.

Nade. Emlékeim közt kotorászva felvillant, amikor béna kis elsőévesként lapítottam mintegy 300 másik hallgatóval az egyetem egyik illusztris előadótermében az egyik legillusztrisabb (van ilyen szó? Én nem tudom…) előadójának óráján. Mi nem voltunk annyira illusztrisak, szorongtunk a padokban, egymás füzetébe firkáltunk, hogy úgy tűnjön, jegyzetelünk. A Tanár Úr (így, nagybetűvel, nekem akkor a koliportás is A Portás volt) ugyanis kínos kérdésekkel próbálta (már akkor!) interaktívvá tenni az eszmefuttatást. Mi – mesterségünk címeréhez híven – mélyen hallgattunk.

Én konkrétan azért, mert láttam, hogy mozog a szája, de képtelen voltam dekódolni a hallottakat. Beletörődtem. Monoton zümmögés, még 90 percig. Jó. Ám egyszer csak… (itt a csavar fordul egyet).

Hirtelen elkezdtem érteni, amit mond. Egy újabb kérdést tett fel. Az agyam hátsó fertályában kigyulladt egy halvány jelzőfény: mintha én ezt már olvastam volna valahol… Nem tudom, kinek ismerős az a torokszorító érzés, hogy bakker, én ezt tudom, de hát a teremben jócskán ülnek a Tanár Úr által buktatott diákok is, szép számmal, hát ki vagyok én, hogy ezt a választ tudjam, sőt, szerintem a kérdést se értettem kristálytisztán, biztos, hogy totálisan le akarom magam égetni már szeptember elején? De…  a fenébe, hát én ezt akkor is tudom.

A tanár úr érezte a feszültséget a teremben. Csak úgy szikrázott a szeme. Szerintem mindenki visszafojtotta a lélegzetét – vagy csak nekem tűnt úgy, mert érintettnek éreztem magam? Szóval „Szó bennszakad, hang fennakad,/ Lehellet megszegik.” – ahogy a költő olyan aranyosan írja.

És ekkor a mélyen tisztelt tanerő emelte a tétet. A félévi jelest és ily módon a vizsgázás tortúrája alóli teljes felmentést ajánlotta fel a helyes választ tudónak.

Na, ekkor az agyam végképp ledobta a láncot. Tudtam, hogy ezt ÉN kis csicska tuti nem tudhatom. Sötét Somogyból idevetődve, csupa fővárosi (akkor még nem tudtam, hogy sokan vannak Mucsajröcsögéről) közt, holtbiztos, hogy égni fogok, mint a Reichstag. Másrészt ha a félévi ötös a tét, akkor meg nem is lehetséges, hogy a válasz az legyen, amire én gondolok. Neeem, ez beugratás. Vérnek kell folyni, ezt a tanerő eldöntötte, becsalogat a kérdésével, aztán meg ízekre tép és a testem darabjait az egyetem különböző épületeinek tetejére tűzi ki elrettentésül. „Így jár, aki elsős létére okoskodik!” A szomszédban a Pécsi Sörgyár, nehogy már az öröklét minden napján a komlószagtól forogjanak a szétszaggatott beleim!

Szóval lapítottam. Az agyamban közben megjelent a könyv borítója, majd az oldal is, ahol a szóban forgó kérdéssel kapcsolatban olvastam, és a válasz is egyre tisztábban körvonalazódott. De csak peregtek a másodpercek, már a tollak se sercegtek. Sorstársaim, mint a szurikáták a fekete kontinensen, a nyakukat nyújtogatták és forgatták: ki lesz az az idióta, félőrült, életét önszántából a Helyi Istenség elé dobó kamikaze, aki megkísérli a válaszadást?

Nyilván, senki.

Én lapítottam. Még mindig.

Eszembe se jutott, hogy az egyetem a tudás temploma, ahol azért vagyunk, hogy szellemünket pallérozzuk. Nem. Az egyetem az, ahol kapcsolati tőkét kell szerezni, a büfében cigarettázva a tanárokat szidni / isteníteni, ködös hajnalokon világot megváltani, egy héten ötször buliba járni és véletlenül sem leégni.

Elszállt az ihlet perce, a tanár gondolom úgyis tudta, hogy senkinek nem lesz annyi vér a pucájában, hogy magának Rettegett Ivánnak dobja oda magát koncul. Cinikusan (vagy csak én láttam annak?) mosolygott.

Gondolom, kedves Olvasóm, kitaláltad a sztori végét.

Jól tudtam a választ.

A tanár szinte szóról szóra azt mondta, ami az én fejemben volt.

Érdekes, hogy évtizedekkel később, ahogy írom e sorokat, érzem azt a zsibbasztó bizsergető, gyomorforgató, torokszorító érzést, mint akkor. Buktam a félévi ötöst, nyilván. Annyira mérges voltam magamra, meg arra, hogy ilyen kis f.sós nyuszi vagyok, hogy le is adtam a tárgyat a fenébe. Kértem a Tanár Úrtól egy aláírást az indexembe, aztán a 2. szemeszterben felvettem másnál. (Mondjuk az sokkal nagyobb kínszenvedés volt, de ezt akkor nem tudhattam. Tanulópénz, de hányszor kell megfizetni?! )

Az jutott ma eszembe, hogy hányszor nem teszünk meg valamit abbéli félelmünkben, hogy a többiek kinevetnek, kigúnyolnak, és utána lúzerként caplathassunk évekig az egyetem (vagy az élet) folyosóin. Közhelyes, de szerintem sokunknak van a tarsolyában hasonló sztori. Tudom, nem mindenki ilyen kis nyulacska, vannak kemény és bátor oroszlánok, akik mindig mindent tudnak, sőt, mindent jobban tudnak. De most ez az írás nem róluk és nem nekik szól.

Bátor tanórákat kívánok!

Meg szellemi – lelki fejlődést, kibontakozást, és mindenféle jó dolgokat.

Már csak 180 nap van vissza a kicsengetésig.

 

„Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott”* – az Arany – emlékév margójára

 

„Nagyszalontán Áder János köztársasági elnök jelenlétében ünneplik ma Arany János születésének kétszázadik évfordulóját, és egyben itt nyitják meg hivatalosan az Arany-emlékévet.”

//www.hirado.hu/2017/03/02/ader-janos-nyitja-meg-az-arany-emlekevet/

 

Éganapmelektőlakopársziksarja, tikkattszöcskenyájaklegelésznekrajta…

Hányszor, de hányszor hallja ezt a magamfajta tanár, amikor „kötelezően feladja” „mektanulásra” Arany János remekbe szabott művének „kötelezően feladandó” részleteit. Mindenki tudja azt is, hogy „öccáz bizony lánksírbament”, Edvárd meg megbolondult, jól megkapta.

Ma 200 éve született Arany János. Méltatják őt sokan, s emlékév kezdődött a tiszteletére – gondolom, a végzősöknek felcsillan a szemük, remélik, akkor az írásbelin „tuti lesz Arany János”, elég csak „azt” megtanulni. Mintha nem is élőlényről lenne szó – igaz, mert Arany nem is él, no meg hát „tárgy” ő, amit meg kell tanulni.

Kötelező irodalom. Mi tagadás, a hideg futkos minden jóérzésű diáknak a hátán, mert hát a kötelező az olyasmi, ami csak rossz lehet. Le kell nyelni, mint a békát, de megemészteni nem tudja / bírja. Aki próbálta már a Szondi két apródjának össszecsavarodott történetszálait kibogoztatni a 21. századi fiatalsággal, az tudja, miről beszélek.

Meg is értek minden berzenkedő diákot. Arany nehéz. Nemesfém, az igaz, de nehéz. Főleg a „kötelezők”. Az egyik leggazdagabb szókincsű magyar írónk, sorait értelmezni, főleg iskolai keretek között nem mindig egyszerű. Főleg annak, akinek a LOL és az OMG meg a „depis vok” az édes anyanyelve.

A gondolkodás pedig rengeteg energiát emészt fel. Különösen, ha olyan sorokkal szembesítjük az ifjúságot, mint „bülbül szavú rózsák két mennyei bokra”… Jellemzően – ha előbb nem is – itt ledobja az agyuk a láncot. Lássunk még néhány gyöngyszemet Arany tollából, hogy birkózunk meg vele?

Ki tudja, mit jelent a kostök, a bősenyes,  és kit tesznek a gözü – verembe? Milyen az, aki aszkóros? Mire mondjuk, hogy reves? A gerjelmet eszik vagy isszák? Mivel foglalkozik a lócsiszár és kire mondjuk, hogy csimaz? Ki emlékszik még, mi az a szörnyű vendégoldal, ami reng Toldi araszos vállán?

„System error”. Beláthatjuk, a lecke inkább a tanárnak van feladva, aki mindezt bele kell, hogy préselje egy Z – generációs szoftverbe. Jó lenne, ha ez az emlékév közelebb hozná a diákokhoz a méltán emlékezetes költőt, hogy ne az egy szuszra eldarált „kopársziksarja” maradjon.

Ui.: sok a dőlt betűs kiemelés? Nem véletlen. Ha végzős vagy, nézz utána, mi köze ennek Aranyhoz… 🙂

* Arany János: Az elveszett alkotmány. I. ének, 1845. //mek.oszk.hu/00500/00597/html/alkotm01.htm#01_01

Matekoljunk külföldiül – avagy tényleg zuhanunk?

„Nincs még egy olyan uniós tagállam, ahol olyan alacsony lenne a két idegen nyelven beszélő aránya, mint nálunk.”

Érdekes cikket találtam tegnap. Az Eduline szerint „zuhanás a mélybe” az idegen nyelvet beszélők – tanulók helyzete ma Magyarországon. (Ha jól értelmeztem a cikket).

Nyelvtanárként és magyar szakosként is felvetett néhány kérdést bennem az írás. Először is azt, hogy az idegen nyelvet tanulók és beszélők közé egyenlőségjelet tesz. Megütötte a szememet, hogy Luxemburgban mindenki, de tényleg, a középiskolások 100 % – a beszél két idegen nyelvet? Ejha, ez a nem semmi!

Aztán ahogy jobban megnéztem (mert azért furcsállottam az adatot), láttam ám, hogy hohó, itt a két idegen nyelvet tanulók és nem a beszélők százalékos arányáról van szó!

Zuhanás a mélybe. Valóban?

Én tíz éve tanítok olasz nyelvet. Középiskolában, nyelviskolában is, 14 évestől 70 évesig. De most a közoktatásról, megint, nyelvtanári szemmel.

Az olasz kicsit sanyarúbb helyzetben van ugyan, de még így is (iskolától függően) második idegen nyelvként heti 3 – 4 órában foglalkoznak vele a diákok. Szeretnék feltenni egy egyszerű kérdést: ha Te heti 3 illetve 4 órát töltenél el magántanárnál vagy nyelviskolában, 4 év alatt megszereznéd a középfokú, C típusú nyelvvizsgát?

Mielőtt felháborodnál, hogy „ne hasonlítsuk már a magántanárt a gimis órákhoz!”, olvass tovább.

Az éves óraszám amúgy még a második idegen nyelv esetében is 111, azaz 4 év alatt 444 óra. Mondjuk legyen 400, mert ugye azért a tanóra is fogyóeszköz, elmarad itt – ott (ünnepélyek, szünetek, tanár megbetegszik, stb.). Mivel tanórának maximum éves szinten 10% – a maradhat el (ellenkező esetben pótolni kell), így is kijön minimum 400. Továbbá a 11 – 12. évfolyam fakultációi (előkészítő), ahol újabb évi 72 / 64 óra áll rendelkezésre az idegen nyelv minél alaposabb elsajátításához.

Adjuk mindezt össze egy elszánt nyelvtanulót alapul véve, akinek feltett szándéka, hogy 12. év végére megszerzi a B2 – es típusú nyelvvizsgát (illetve ilyen szinten érettségizik). 4 év alatt évi 111 órával számolva 444 óra, plusz fakultáció: 11. évfolyamon évi 72, 12. évfolyamon 64. Ez összesen 580 tanóra. Vegyük a legrosszabb esetet, vagyis hogy elmarad az órák 10 % – a, még akkor is marad 522. Vegyük azt, hogy a diák is mulaszt, kerekítsünk lefele, marad 500.

Na most. Böngészgettem a neten a nyelviskolák előkészítő tanfolyamai közül, és teljesen alapszinttől a középfokú nyelvvizsgáig körülbelül 200 – 260 órás tanfolyam keretében lehet eljutni. Jellemzően 30 – 60 órásak a tanfolyamok, ebből nyilván legalább 3 szükséges (kezdő / haladó / nyelvvizsga – előkészítő). Vegyük azt, hogy a nyelviskolában ideálisak a körülmények, mindenki megfelelő ütemben halad, nem hátráltatja a többieket. Még így sem tudjuk garantálni, hogy elsőre sikerül a nyelvvizsga, hiszen – mint tudjuk – a csillagok nagyon szerencsés együttállása kell ahhoz, hogy ez megtörténjen.

Akkor most helyezzük át mindezt a középiskola keretei közé. A legtöbb intézményben a nyelvi órák bontott csoportban történnek, kb. 15 fős létszámmal. Sok helyen van előzetes tudásszint – felmérés, így a diákok a szintjüknek megfelelő nyelvi közegben tanulhatnak. Egy középiskolai nyelvóra éppúgy zajlik, mint a nyelviskolában, azzal a különbséggel, hogy a diákok teljesen eltérő motivációval rendelkezhetnek. De a tanárok jellemzően ugyanazok, akik délutánonként a nyelviskolában tanítanak (nem egyszer a saját iskolai diákjaikat is 🙂 ) A tankönyvek szintén. Van magnóhallgatási lehetőség, sok helyen nyelvi labor. A tankönyvekhez most már CD – melléklet is tartozik, jók a munkafüzetek. Szóval minden körülmény adott, hogy szipi – szupi legyen a tanóra.

Újabb kifogásolható pont, hogy a nyelvvizsga követelményei és a középiskolai idegen nyelvi kerettanterv nem fedi egymást. Azonban az emelt szintű érettségi vizsgán elért legalább 60 % – os eredmény középfokú, B2 komplex típusú nyelvvizsga – bizonyítvánnyal egyenértékű okiratnak minősül. És ráadásul teljesen ingyen van. (Mármint az érettségi vizsga).

Egy érdekesség a végére. Az Országos Diákparlament február első hétvégéjén ülésezett Székesfehérváron, amit egy éves előkészítő munka, megyei és városi diáktanácsok ülései előztek meg. Javaslataikat 50 pontban foglalták össze, melyek közül a szerintem igen előkelő, 9. helyen szerepelt a következő: „A nyelvi tárgyakból és informatikából már kilencedik évfolyamon is lehessen előrehozott érettségi vizsgát tenni.”

Ha annyira „zuhanás” a nyelvoktatás helyzete, hogyan lehetséges, hogy már 9. év végén előrehozott nyelvi érettségire van egyáltalán igény?

A nyelvtanulásnak szerintem két alapfeltétele van középiskolában, nyelviskolában és a magánórákon is. Egyik az elszánt, valóban tanulni akaró diák. A másik a szakmailag felkészült, lelkiismeretes (ötletes, kreatív) tanár. Tudom, 21. század, már Z – generáció, korszerűsíteni kell. De ha az előbb említett két tényező megvan, akkor az interaktív csodák tárháza és a kiscsoportos oktatás csak hab a tortán.

Hivatkozott cikk: //eduline.hu/nyelvtanulas/2017/2/8/Zuhanas_a_melybe_14_eve_tobb_volt_a_nyelvvi_CWPI1S

Csődeljárás helyett – avagy már megint a működésképtelen rendszer

 

„a magyar közoktatás különórák vagy családi korrepetálás nélkül már ma is működésképtelen.”

          A különböző internetes fórumok zseniálisan tudják gerjeszteni azt a közhiedelmet, hogy az iskola úgy, ahogy van, semmire nem jó. Rengeteg szalagcím erre utal, és néhány igencsak neves, magát szakembernek nevező, de az oktatásban tanárként részt nem vevő osztja a jóindulatú megjegyzéseket a rendszer működésképtelenségéről. Most a középiskolai felvételi vizsgák kapcsán olvashatjuk, hogy a “gimis felvételi mutatja meg, hogy a magyar iskola működésképtelen különórák nélkül”. 

Arról nem szól a fáma, hogy: FELELŐSSÉG.

Igen, van ilyen szó. Hozzá kapcsolódóan jegyezném meg: nem akarásnak nyögés szokott lenni a vége, nemdebár?

Vagyis a diák, az kérem bemegy az iskolába és várja a showműsort. Legalább egy America’s Got Talent – félét. Ő majd tanul és elkészíti a feladatait (az iskolában, mert házi az aztán ne legyen! Úgyis olyan leterheltek manapság a diákok), ha és amennyiben a tanár ezt kiérdemli az érdekes, színes – szagos performanszával.

Az interneten minden – tényleg, rengeteg – infó elérhető. Aki igazán akarja, fogja és letölti a korábbi évek feladatait, megoldókulccsal együtt. Mert zárójelben jegyzem meg, a közösségi oldalakon, játékokon, videomegosztókon és korhatáros tartalmakon kívül sok – sok minden értelmes dolog van ám a neten! Csak ezt valahogy a diákok nem böngészik: valószínűleg könnyebb azt mondani, hogy a „magyar iskolarendszer engem nem készített fel a nagybetűs Életre.”

A diákok jellemzően reggel 8 – tól kora délutánig iskolában vannak. Mire fordítják ott az idejüket?

Majd én megmondom. Háborognak, hogy minden tanár hülye, minden tantárgy dögunalom, és tulajdonképpen minek is kell tanulni a kovalens kötést?! Csetelgetnek az óra alatt, mert hát az „dögunalom”. A tanár hibája, miért nem tanít érdekesebben. Van iskolai könyvtár, ott jellemzően szokott lenni számítógép internetelérési lehetőséggel, lehetne böngészgetni, de ki az, aki bent marad tanítás után??!!! Ha vége a sulinak, miért vannak tele a plázák csapatokban lófráló diákokkal?

Másfelől hülye is lenne tanulni: mindenhonnan azt hallja, hogy a magyar oktatási rendszer egy csődtömeg, működésképtelen és csak az jut előbbre, akinek van pénze magántanárra vagy a szülei benyomják valami jó középiskolába. És – ez is tapasztalat – a gyerek már csak ilyen: a könnyebb ellenállás irányába mozdul. Hamar megtanulja, hogy neki semmi felelőssége nincs a saját teljesítményéért, úgy alles zusammen az egész életéért. Ő nem tehet semmiről: őt senki nem készítette fel erre, és különben is, ő az Y / Z generáció, neki mások az igényei, ő nem tehet róla, hogy minden tanár le van maradva és őt nem képes motiválni.

A szülő ugyanígy áttolja a felelősséget „a magyar iskolarendszerre”, mert őt sem tájékoztatta senki. Hogy esetleg neki is lenne ebben szerepe, arról szintén nem szólnak a szalagcímek. Mert ugyan kit érdekel, hogy Kovács Töhötömné idén sem volt szülői értekezleten?! Dögunalom. Erről nem lehet beszélgetni sorban állás közben a postán, hogy „Ágikám, te voltál szülőin?” Arról viszont, hogy ez a „mocskos közoktatás mennyire értelmetlen, én nem is értem, miért hőbörögnek állandóan a tanárok, alig dolgoznak napi pár órát, ott van az a csomó szünet, amire még fizetést is kapnak, és akkor még nekem kell különóráért is fizetnem??!!!”

Amúgy 15 éves tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy minden egyes tanév elején (!!!) részletes tájékoztatót tartottunk a diákoknak – szülőknek egyaránt az iskolában a középiskolai felvételiről és az érettségiről is. A kollégák – gondolom – már bólogatnak: igen, alig pár diák és szülő jelenik meg ezen.

Fogadóórán, szülői értekezleten a kitűnő tanuló édesanyukája jelenik meg, de csak azért hogy a) meggyőződjön arról, hogy minden jól működik és csak így tovább, b) fürödjön egy kicsit a gyermekéről szóló dicshimnuszban. Akivel tényleg kellene beszélnünk, na azok a szülők nem jelennek meg, és lehet itt azt mondani, hogy „kérem szépen, én dolgoztam” – lehet kérni más időpontot, ami mindkét érintett félnek jó. Amúgy tanév elején tudják a szülők az összes szülői értekezlet és fogadóest időpontját, hát oldják már meg, hogy legalább egy évben egy alkalom jó legyen!

De nyilván itt is könnyebb azt mondani, hogy: a szülőknek nincs akkora rálátásuk az oktatási piac működésére, hogy az amúgy jól tanuló gyereküket még egy extra tanfolyamra is beírassák, mert nincsenek tisztában vele, hogy a magyar iskolarendszer arra nem készíti fel őket.” Csak egyszer, EGYETLEN EGYSZER kellene bemenni az iskolába és leülni azzal a szerencsétlen tanárral (jelzem, összesen két darab tanárról van szó, mert csak magyarból és matekból van felvételi) beszélgetni a felvételiről. De a szülő is éppúgy le tudja tölteni a feladatokat a netről, és képes arra, hogy tájékozódjon.

Másfelől az általános iskolák közül nagyon sok szervez ingyenes felvételi előkészítőt, de azt is megkockáztatom, hogy a legújabb IPhone – ok árából bőven futná a fizetős tanfolyamra.

Hol a diák felelőssége?

Hol a szülő felelőssége?

Nem mindenről a magyar iskolarendszer tehet.

Az elmúlt 15 év nem volt elég arra, hogy mindent, de tényleg mindent megtapasztaljak ebben a döglődő magyar közoktatási rendszerben. Az agymosás (és itt a médiára gondolok) olyan szinten zajlik, hogy képes látszólag teljesen értelmes emberek fejét is megzavarni. Vannak történetek, annak vannak szereplői. Nem minden tanár a Sátán kutyája, aki lehetetlen küldetésekkel bombázza az amúgy összességében véve szorongó, de ultratehetséges gyereket. Nem minden szülő hőzöng és nem mindegyik tesz a gyerekére magasról. Van ilyen is, meg olyan.

Mindenki döntse el, aki érintett, hogy neki mi ebben a felelőssége.

 

A hivatkozott cikk:

//index.hu/tudomany/2017/02/06/a_gimis_felveteli_mutatja_meg_hogy_a_magyar_iskola_mukodeskeptelen_kulonorak_nelkul/